Koldusok az utcán: mégis kinek adjunk?

Megkérdezted már magadtól, gonosz és önző vagy-e, mert nem adtál egy koldusnak? Ha ez egy ismerős dilemma, nem vagy egyedül!

Egyre többször találkozni Budapest utcáin koldusokkal. Ez a tendencia egy ideig visszafordulni vagy stagnálni látszott. De mostanában megint úgy tűnik, mintha a fedél nélküliek, kéregetők, szegény emberek elárasztanák a közterületeket. Szinte már nem maradt olyan aluljáró, ahol ne kuckózta volna be magát legalább egy állandó lakó. Szinte nem maradt olyan utcaszakasz, ahol ne állítana meg legalább egy hányatott sorsú, egy szervezett koldus vagy valamelyik szervezet aktivistája, vallási közösség tagja. És bár ez egy olyan probléma, amelynek gazdasági, politikai és társadalmi gyökerei vannak, a hétköznapi ember ösztönös reakciója abban a kérdésben fogalmazódik meg: adjak vagy ne adjak? Egyáltalán kinek adjak?

A lelkiismeret azt diktálná, adj. Az ész ezzel szemben azt súgja, mindenkinek mégsem adhatsz. Persze, mindaz embertípustól, neveltetéstől, személyiségtől, lélektől függ, hogy ki az, aki szinte ösztönösen nyomja is a kérő kezébe az aprót, és ki az, aki erről erkölcsi eszmefuttatást folytat önmagával. És persze, sokan érzik inkább zaklatásnak, ha a buszmegállóban leszólítják, vagy utána mennek, és darálják nekik a sokszor elismételt szöveget: éhes vagyok, ebédre gyűjtök…

Első esetben gyorsan végigméred, és meg is szánod azt, aki kért. Majd az adás jóleső érzésével szállsz fel a buszra, és rohansz a munkahelyedre. De azután, ahogy a leszállsz a buszról, és gyalogolnál tovább a munkába, ismét megállítanak. Újra a lelkiismeretre apellálnak: nézze meg, ezt az orvosságot szeretném kiváltani, amit az orvos felírt, de nincs rá pénzem. Tudna adni legalább egy kétszázast? És akkor elgondolkodsz egy kicsit, majd a lelkiismeretedre hallgatva a kérő kezébe nyomsz egy kétszázast. Mert mégse miattad kerüljön kórházba valaki, vagy vigye el a mentő, csak azért, mert nem tudta kiváltani az “életmentő” orvosságot. Azon a napon kellemes érzéssel a szívedben dolgozol, mert tudod, két emberen is segítettél.

Csakhogy a munka véget ér, és te elindulsz hazafelé, útba ejtve még a közértet. És közben fejben összegzed, mit is kell még elintézned, mire is kell még félretenni, beosztani a családi kasszát vagy a jövedelmed. Miközben fáradtan, elgondolkodva bandukolsz, megint megszólítanak: nézze meg, ezt az orvosságot szeretném kiváltani, amit az orvos felírt, de nincs rá pénzem. Tudna adni legalább egy kétszázast? Felnézel, és rájössz, ugyanaz fordul hozzád segítségért, aki reggel is. Most azonban már nem adsz. Majd az egyik aluljárón áthaladva megcsap a bűz. Többen hevernek a földön piszkos dunyhába takarózva. Néhányan egymással hangoskodnak. Eléjük kitéve egy pohár. Adnál is, meg nem is. Aznapra épp elég volt, és az idegeid sem frissek már. Ráadásul a bűztől menekülnél. Tovább sietsz, mert minél előbb otthon szeretnél lenni.

Otthon azután motoszkálni kezd benned a kérdés: mindenkinek adnod kell, aki kér tőled? Mi alapján adj az egyiknek, és ne adj a másiknak? Mindegyik rászorul. Látszólag. És te csak a felszínt látod. Az alapján nem tehetsz mást, csak a megérzésedre hallgathatsz. Mert mindenkinek mégsem adhatsz, aki ugyanaznap megszólít. És ezért rosszul sem kell érezned magad, hisz jogod van eldönteni, kinek adsz, kinek nem, vagy adsz-e egyáltalán. A környezet és a saját lelkiismereted sem ítélhet el emiatt. Hisz ettől még te nem leszel önző. Nem neked kell megváltoztatnod annak a sorsát, aki kér. Ez nem a te feladatod, és nem a te kontódra kell megoldani. Mert amennyi manapság a szegény ember, annyit nem győz egy egyszerű civil támogatni. Ahhoz már társadalmi összefogás, politikai észszerűség és akarat, valamint gazdasági konjunktúra szükséges. Meg becsület!

Írta: Födő Tamás