Írta: K.A.
Teri az NLcafén már írt a pincér esetéről a bunkó viccekkel. Ezúttal is egy örökzöld téma, amit nem tudok kihagyni, bár banális esetről van szó.
Leszögezem!
Mi is történt?
A balatoni nyaralás első napján az ebédidőben a már fáradt, de nagyon éhes gyerek nem tudott nyugton ülve maradni. Ezért a tágas és szellős étteremben jött-ment nézelődött, ezzel senkit sem zavarva. Mivel nagyon éhes volt, és a kaja nem jött, magához vett egy kenyérhéjat. Megengedtem, mert akinek már volt ötéves, éhes (jóevő) gyereke, az tudja, hogy jobban jár az idegfeszített szülő egy kenyérhéj megadásával, mint félóra kétségbeesett nyávogással, míg a kaja megérkezik.
(Mindeközben a kétévest is le kell kötni persze, aki szintén álmos alvásidő előtt.) A gyerek ezek után egy kenyérhéjjal jött-ment, nézelődött és (dobpergés)…morzsázott.
A rendkívül szelídnek látszó, ideges pincérnő meg ránézett és ordított:
AZ ASZTALON ÜLVE EGYÉL!
Felfújok egy apróságot?
Ilyen mókásan mondta, ahogy írom, de nem ez a lényeg. Ha kedvesebben szólt volna, vagy csak szelíden hozzánk fordul, akkor meg tudtuk volna beszélni, mert közben már én is rászóltam a gyerekre, hogy ne morzsázzon és üljön a fenekére. De nem, ő ezek után sarkon fordult és mikor kértünk volna valamit, dúlva-fúlva elrohant.
Tudom, felfújom, hisz ez egy nevetséges kis momentum. De mégis! Az ember a nyaralás első napján nem szívesen szembesül azzal, hogy mostantól a helyi kantinba is szorongva, katonásan kell levonulnia. És azzal sem, hogy idegenek fogják szabályozgatni az amúgy sem stresszmentes kisgyerekes étkezéseket. Persze tudom, maradjon otthon, aki nem tud viselkedni. Csakhogy épp ez a helyzet most nem állt fent és amúgy egy „családbarát” helyre csekkoltunk be.
Így hát elhatároztam, hogy ha tudok, beszélek a feszült nővel, akinek valószínűleg rossz napja volt és amúgy nem ismer minket. Nem mintha nem lenne jobb dolgom.
De hagyjuk, szórakozzunk inkább! – Mr. Bean