Írta: K.A.
Teri az NLcafén már írt a pincér esetéről a bunkó viccekkel. Ezúttal is egy örökzöld téma, amit nem tudok kihagyni, bár banális esetről van szó.
Leszögezem!
- Nem szeretem, ha egy gyerek nem tud viselkedni. Bár megengedően nevelünk, gyakran fegyelmezünk és a tettlegességen kívül minden eszközzel igyekszünk kulturált mederben tartani a kölyköket.
- Elismerem, hogy egy étteremben dolgozni stresszes, fárasztó és valószínűleg nem kifizetődő, ezért ha időnként eljutunk, akkor a lehető legudvariasabban igyekszünk kommunikálni, kérni, viselkedni.
- Olyan helyre nem visszük a gyerekeket, ahová nem valók, jól ismerem a hasonló sztorikat idegesítő gyerekekről.
Mi is történt?
A balatoni nyaralás első napján az ebédidőben a már fáradt, de nagyon éhes gyerek nem tudott nyugton ülve maradni. Ezért a tágas és szellős étteremben jött-ment nézelődött, ezzel senkit sem zavarva. Mivel nagyon éhes volt, és a kaja nem jött, magához vett egy kenyérhéjat. Megengedtem, mert akinek már volt ötéves, éhes (jóevő) gyereke, az tudja, hogy jobban jár az idegfeszített szülő egy kenyérhéj megadásával, mint félóra kétségbeesett nyávogással, míg a kaja megérkezik.
(Mindeközben a kétévest is le kell kötni persze, aki szintén álmos alvásidő előtt.) A gyerek ezek után egy kenyérhéjjal jött-ment, nézelődött és (dobpergés)…morzsázott.
A rendkívül szelídnek látszó, ideges pincérnő meg ránézett és ordított:
AZ ASZTALON ÜLVE EGYÉL!
Felfújok egy apróságot?
Ilyen mókásan mondta, ahogy írom, de nem ez a lényeg. Ha kedvesebben szólt volna, vagy csak szelíden hozzánk fordul, akkor meg tudtuk volna beszélni, mert közben már én is rászóltam a gyerekre, hogy ne morzsázzon és üljön a fenekére. De nem, ő ezek után sarkon fordult és mikor kértünk volna valamit, dúlva-fúlva elrohant.
Tudom, felfújom, hisz ez egy nevetséges kis momentum. De mégis! Az ember a nyaralás első napján nem szívesen szembesül azzal, hogy mostantól a helyi kantinba is szorongva, katonásan kell levonulnia. És azzal sem, hogy idegenek fogják szabályozgatni az amúgy sem stresszmentes kisgyerekes étkezéseket. Persze tudom, maradjon otthon, aki nem tud viselkedni. Csakhogy épp ez a helyzet most nem állt fent és amúgy egy „családbarát” helyre csekkoltunk be.
Így hát elhatároztam, hogy ha tudok, beszélek a feszült nővel, akinek valószínűleg rossz napja volt és amúgy nem ismer minket. Nem mintha nem lenne jobb dolgom.
De hagyjuk, szórakozzunk inkább! – Mr. Bean
Azt hiszem, a gyermek, az gyermek, rész a “pincérnő” életnek. Nyilván optimális esetben, ha egy mód van rá, inkább szülővel kéz a kézben kellene egy ötéves gyermeknek mászkálni vagy ülve maradni, de semmi, az ég világon semmi nem lehet fontosabb egy felszolgáló számára, mint a vendég elégedettsége. Járjon lassabban, körültekintőbben, és kísérje vissza kézen fogva a gyermeket az asztalhoz, miután elmagyarázta neki egyetlen mondatban, hogy miért nem jó, ha egyedül lófrál.
Én is voltam pincérnő, de ilyet soha nem engednék meg sem magamnak, sem másnak! A gyermek is vendég, ennél fogva – amíg kárt vagy veszélyt nem okoz, házirendet nem szeg – azt csinál, amit akar. Egy felnőttnek soha egyetlen pincérnő sem merné azt mondani, hogy takarodjon a helyére, akármit is csinál.
Én kérem szépen megnevezni ezt a nagyszerű, családbarát helyet, és javaslom a pincérnő főnök általi eligazíttatását! Vérlázító!
Nos én már a rákiabálást kikértem volna magamnak.Csak leírtam a véleményem a másik oldalról.
Sokan úgy értelmezik a gyerekbarát hotelt,hogy a felszolgáló,meg a recepciós vigyáz a gyerekre (munkaidejében),és itt mindenki gyermekpszihológiát tanult,és kötélidegzetekkel rendelkezik. De nem.
Megértem és nem is általánosítanék, de ez egy kicsit más helyzet volt. Valószínűleg nem volt ideális, hogy a gyerek nem ült a fenekén, bár a pincérnő útjában sem igen lehetett, mert rajtunk kívül még egy távoli asztalnál ültek csak. Ennek ellenére én rászóltam már a gyerekre, ahogy írtam is. De a gond az, hogy ő semmi mást nem tett csak rákiabált a lányomra és utána nem volt hajlandó velünk szóba állni. Nyilván a korábbi rossz tapasztalatai miatt…Egyébként másnap rákérdeztem, hogy tisztázzuk, ne legyen feszültség és úgy csinált, mintha mi értettünk volna félre valamit, így marad a kínos félrenézés egész héten, amíg ő van műszakban. Az egész tényleg apróság, de pont ilyen kis dolgokkal keserítjük meg egymás mindennapjait.
Megkérdezhetem,hogy miért nem az asztalnál ülve ette a kenyérhéjat?Mert az lett volna a jó megoldás.
Én pincérnő vagyok,a munka tényleg stresszes,de jól keresek (külföldön).Viszont ha őszinte akarok lenni…egy kutyás vendég kevesebb zűrt okoz,mint egy gyerekes.
Gyerek miatt aki csak “nézelődött,és járt kelt” forráztam le magam levessel,és dolgoztam végig a műszakot koszos ruhában (odajött és megtapogatott csokis kézzel).(Szülő persze nem kért bocsánatot.)
De elég sok túlórát okoz,hogy eldobálják a kaját, összekoszolják a büféterítőt, vagy a már felterített másik asztalról elviszik az evőeszközt…