Nem tudsz elhelyezkedni, nem váltál be sehol, nem értesz semmihez? Árulj ingatlanokat! Hiszen arra mindenki alkalmas! Csak házakat kell mutogatni meg mosolyogni….az csak nem lehet olyan nehéz?? De. Nagyon nehéz. Ez ugyanis egy szakma. Sajnos az igazán jó, rátermett szakember ezen a területen valódi ritkaság, s mint ilyen, nagyon nagy kincs. Ilyennel is találkoztam (eggyel), de ez az írás nem róla szól.
1. A bombanő
Ő volt az, aki olyan zavarbaejtően mély dekoltázzsal és ehhez dukáló felpolcolt cickókkal jelent meg a tárgyaláson (ahol elvileg komoly érvek és ellenérvek mentén készültünk alkudozni), hogy sem a nők, sem a férfiak nem tudtak a számokra koncentrálni. Legkedvesebb mozdulata persze a (be)hajolgatás és a szájcsücsörítés volt. Valamint a fején található tűzvörös zuhatag vehemens dobálása is, majd elfeledem. A tudása ki is merült ennyiben, bármilyen komolyabb szakmai kérdés esetén (ha az eladó itt hagyja a beépített konyhát, azt bele kell írni a szerződésbe?) a vállát vonogatta és a főnökét tárcsázta veszettül (de hiába). Ne érts félre kedves Olvasó, nekem nem a kihívó megjelenéssel és a nőies formákkal van gondom. Sokkal inkább azzal, ha valaki az útszéli öltözékével próbálja leplezni a tudatlanságát és a hozzánemértését….ja, és persze a végén nem tudtunk megegyezni.
2. A hazudozó
A trükkje a következő volt: megmutatott nekünk egy sorházat, amibe mi ott a helyszínen beleszerettünk. Sajnos a hölgy azonnal kiszúrta a rajongásunkat, és elkezdett zsarolni bennünket: 24 órán belül foglalózzuk le az ingatlant, ugyanis van egy nyugdíjas pár, akik pontosan ennyi idő múlva jönnek aláírni a szerződést. Őket bármikor szívesen lemondják, csak mi fizessünk félmillával többet. Mivel egy elég komoly anyagi ügyletről volt szó, nem ráztunk kezet azonnal, hanem gondolkodási időt kértünk. Valahogy gyanús volt a sztori. Meghánytuk-vetettük otthon a részleteket, végül telefonon jeleztük, hogy mégsem érdekel bennünket a dolog. Belém meg belém bújt a kisördög, és kaján hangon még azt is hozzátettem: szegény nyugdíjasokkal igazán nem szeretnénk kiszúrni. Ezután pedig a telefonnal az ölemben vártam. És vártam, csak vártam. Nem kellett csalatkoznom: három óra múlva jött is a hívás! A nyugdíjasok visszaléptek, stb. stb…..oh igen, tudom, a soha nem létező nyugdíjasok! Röhögve csaptam le a kagylót…
3. A társalkodó-csodálkozó
Ő volt az, aki nem is leplezte egy pillanatig sem, hogy velünk együtt életében először jár a megvásárolni/eladni kívánt ingatlanban. Ez szerintem megbocsáthatatlan bűn, legalább a látszat legyen meg, hogy nem egy teljesen amatőr senkiházival van dolgunk. Nem tudom, mi lehetett az eredeti foglalkozása a hölgynek, de én minimum szociális munkásra vagy kedves nővérre tippelek. Egészen elképesztő volt, ahogy azonnal megtalálta a hangot a háziakkal, és úgy eltársalgott velük, mintha mi ott sem lennénk. Megdícsérte a gyönyörű muskátlikat és a leandereket, majd hosszasan érdeklődött, melyiket mennyit kell locsolni, és vajon a fényt, azt szeretik-e. A ház úrnőjének gardróbszobájától valósággal izgalmi állapotba került és egy percre komolyan azt hittem, hogy ott helyben megveszi a házat, saját használatra. Virágostul, naná!
4. Az unatkozó szobatudós
Egy volt egyetemi tanár, aki nyugdíjkiegészítésként ingatlanozni kezd? Ilyen van! Pont mi voltunk az első kliensei. Nem tudom, mit taníthatott az öreg, talán filozófiát, minden esetre hosszas eszemfuttatásokat tartott az öt világvallástól kezdve a légcserés hűtésen át a farfekvéses szülésig. És akkor még csak az előszobában jártunk. Mivel mind tőlünk, mind pedig az eladó pártól komoly generációs szakadék válaszotta el, okvetlenül oktatnia kellett bennünket, méghozzá folyamatosan. Minden egyes helyiségbe lépve újabb és újabb tanulságos sztorik jutottak az eszébe, amiket azonnal meg is osztott velünk. A kérdéseinket rendre belénk fojtotta, neki minden áron közölnie kellett a véleményét arról, hogy vajon ízlésés-e a parafa falborítás derékmagasságig, avagy sem (neeeeem!). Nem csoda, hogy csak a házból kifelé menet derült fény arra a meglehetősen fontos apróságra, hogy a hirdetésben tett “amerikai típusú” megjelölés valójában könnyűszerkezetes házat jelent. Ez nekünk eleve kizáró tényező volt…tehát megint elpazaroltunk egy teljes órát az életünkből.
5. A kavarászó
Egy agglomerációs községben volt időpontunk, az (aranyfokozatos!) ingatlanos már az utcasarkon feltartóztatott bennünket. Elmondta, hogy a megtekinteni kívánt családi házban jelenleg egy óvoda működik, és éppen ünnepséget tartanak. Ugye, vissza tudnánk jönni négy óra múlva? Huh, itt kellett volna visszafordulni és soha többet a színét se látni a pasinak. A képek és az alaprajz nyomán viszont nagyon tetszett a ház, így még az sem okozott különösebb erkölcsi dilemmát, hogy miattunk néhány aranyos kisgyerek költözni kényszerül. Kibekkeltük valahogy azt a pár órát és siettünk vissza háztűznézőbe. Volt is mit nézni: egy addigra már alaposan feltüzelt asszony (mint kiderült, az óvoda vezetője) állt a kapuban és az ingatlanosunkkal perledkedett. Nekem csak egy mondat ütötte meg a fülemet: “még négy évig érvényes bérleti szerződésünk van, bennünket innen ki nem raknak!” Ekkor még csak egy gyerekünk volt, így kissé túlzásnak tarottam volna egy egész óvodát megvásárolni…Időközben a tulaj is megérkezett, aki nagy elánnal próbálta védeni a védhetetlent. Emlékezetem szerint csak nagyon csúnyán néztem rájuk (a férjem szerint ki is csúszott a számon valami jó magyaros…és nem pörkölt!), majd villámgyorsan elsepertünk a helyszínről.
6. A pofátlan gazember
A végére hagytam azt a hölgyet, aki a legközelebb jutott ahhoz, hogy anyagilag megkárosítson bennünket. Ezt a történetet a végső kétségbeesésünk szülte. Már jó kilenc hónapja tartott a kereső akciónk, amikor kipattant a fejemből az ötlet: fizessünk valakinek, hogy keressen nekünk házat. A hölgyet egy ingatlan megtekintésekor ismertük meg, elsőre nagyon kompetensnek tűnt. Még akkor is, amikor aláírtuk a megbízási szerződést. A kiábrándulás ezután kezdődött: hamar kiderült ugyanis, hogy az általa ígért exkluzív adatbázisok tartalma semmiben nem különbözik az ingatlan.com-on bárki által fellelhető hirdetésektől. A telitalálatos házat végül mi kajtattuk fel. Egy utolsó hibát mégis elkövettünk: rábíztuk az ügy bonyolítását, az alkutól kezdve az ügyvédig, mindent. Nem akarom részletezni, sok szempontból egy rémálom kezdődött ekkor. A csúcsponthoz akkor értünk, amikor a roppant “hasznos” szolgáltatásaiért szemrebbenés nélkül félmillióval többet számlázott ki, mint amennyi a szerződésben szerepelt. Én szemrebbenés nélkül adtam vissza neki a papirost, korrigálásra. Azt a csodálkozást, amit ott levágott…Oscar-díjra jelölném, de komolyan!
Vitriolos volt az írásom? Vállalom! Nagyon örüljön az összes jómadár, hogy a nevüket nem írtam le. Emberbaráti szeretetből csupán. Mert hát nekik is meg kell élniük valamiből, ugye?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: