Megyek fel a fürdőszobába. Régen jártam itt. Ha a szülői házba jövök látogatóba, kizárólag a lentit használom. Lassan nyitom ki a sárgára mázolt ajtót. Egyszer csak ott van előttem. Áll és rám mered. Abban a pillanatban tudatosul bennem: vége, nincs tovább, ennyi volt. Édesapám tényleg távozott közülünk. Édesapám, aki világéletében borotvakrémet használt. Ódivatút, barna tubusosat. Akár cipőpasztának is nézhette az avatatlan szemlélő. Nem habzót, noch dazu. Most meg ez. Szinte obeliszkként magasodik a tükör előtt, a keskeny, színevesztett műanyag polcon. Amit még az első szerelmem fúrt fel, úgy kb. húsz évvel ezelőtt. Ezt még elvégezte, a villanyóraszekrény ajtaja viszont soha nem készült el. Csupaszon csúfoskodik az előszobában azóta is. Jé, hiszen ő pont ilyen márkájú borotvahabot használt! Na, nem mintha irtania kellett volna a borostákat a lányosan puha arcbőrén. Neki a haja nőtt, nem a szakálla. Lopva körülnézek, de nem jött utánam senki. Elszántan marokra fogom és egy határozott mozdulattal lepattintom a kupakját. Mélyet szippantok, megadom magam az agyamat elárasztó emlékhullámnak. Végem van, elvesztem. Látatlanban belehabarodtam anyám új pasijába.
Ez a hetedik érzék érdekelne. Felsorolná valaki nekem az első hatot?