Anyuci, hazajöttél a dógozóból?

Írta: Krausz Andrea

A kisebbik gyermekem ezzel a mondattal ugrik a nyakamba, most már akkor is ha egy szemétlevitel idejére fél percre kikerülök a látómezejéből.

Gergő még csak kétéves múlt, de gyakran felül a kismotorjára és azt mondja: „Medek dógozni, nem kell síjni, visszajövök Lili – ezzel már a nővérét kívánja megnyugtatni – majd azzal a lendülettel visszatér hozzánk és boldogan szorít magához – Ana nem med el, ana nem dógozik. Gejgő dógozik.”

És itt törik el nálam a mécses, hiszen a kisfiam minden egyes munkaügyben való távozásom előtt keservesen sír és könyörög, hogy maradjak vele. Szerencsések vagyunk, hisz egyelőre csak hetente néhány délelőttöt vagy délutánt töltök távol, ennél tapintatosabban nem hiszem, hogy kivitelezhető az elválás folyamata. Nincsenek háborúk, nem nyomorgunk, minden rendben. És mégis nehéz.

Mami ne hagyj itt!

A nagyobbik gyerekemmel másképp csináltam. Igaz érzelmileg is minden eltért a mostani helyzettől. Elsőre sokkal inkább a nehézségeket és a gyerektelen évek szabadságának elvesztését fájlaltam. Imádtam a kicsi lányomat a legelső perctől, de nehezen szoktam meg az új helyzetet, amiben minden perc alkalmazkodást igényelt. Ez önzőség? Bizonyára, de a boldogságkereséstől vezérelt életünkbe nehezen fértek bele a kompromisszumok. Jó munkám volt, nem mertem hosszú éveket kihagyni. Másfél évesen került bölcsibe, ami valószínűleg a nagyátlagot hozza a számok tekintetében. Mégis nagyon picinek tűnt és öt héten át keservesen sírt a bejáratnál: „A mamim jöjjön vissza! Mami ne hagyj itt!” Öt héten át könyörgött, én pedig kint sírtam. A bölcsisnénik azt kérték, ne adjam fel; az anyukának kell elengedni a gyerekét lelkileg, akkor menni fog. Nem tudom, hogy van ez, de mikor eldöntöttem, hogy vége, nem csinálom tovább, így inkább nem megyek vissza a munkahelyemre, valami megváltozott. Másnap egyszer csak elhalkult a jajveszékelés. Bekukkantottam és azt láttam, hogy a lányom elkezdett játszani egy szöszi kisfiúval. Igaz még mindig Marika néni, a csupajóság gondozónéni kezét szorítja, de már nem rám gondol.

Lili már hatéves lesz, de Marika néni azóta is emleget minket, sem előtte, sem utána nem találkozott ilyen kitartóan tiltakozó kisgyerekkel.

Mint minden kisgyerekes anyuka, aki dolgozik

Visszatértem a munkába, mázlim volt, mert hat órában vettek vissza a támogató főnökömnek köszönhetően. De már semmi nem volt a régi. Reggelenként én értem be legkésőbb és én távoztam leghamarabb. Igaz ez a fizetésemen is látszott, de ez nem mindenkit hatott meg. Nem volt időm hosszú kávézásokra és maratoni ebédekre sem. Időnként aggodalmasan telefonálgattam – gyerekbetegségek és egyéb kis nehezítő tényezők esetén -, intéztem az otthoni ügyeket is. Semmi extra. Pontosan úgy voltam mint minden kisgyerekes anyuka, aki dolgozik. Már nem akartam céges csapatépítés gyanánt kocsmázni és jópofizni sem. Helyesbítek: akartam, de kilógtam a sorból. Más dolgom volt, más lettem és ez mindenkinek feltűnt. A prioritások megváltoztak és ez nehezen fért bele a laza, fiatalos 9-6-ig multi környezetbe. Ezen a ponton estem teherbe a kisfiammal. Ez már érezhetően kiverte a biztosítékot egy-két jóakarónál. Nem túlzás ez? Egyszer még elnézzük, nade kétszer ugyanabba a hibába esni? A terhesség így már nagyon nyűgös időszakot hozott. Az i-re a pontot egy tüdőgyulladás tette fel, amivel hetekig intenzív osztályon, gépekre kapcsolva kezeltek 26 hetes terhesen. Ezekben a napokban, mindent elengedtem, és csak arra, gondoltam néha, hogy ez velem nem történhet meg. Ez tényleg csak egy próbatétel volt, mert minden a helyére került, lassanként felépültem, majd egészségesen megszületett a kisfiam.

Ez a boldogság

Ő egészen más volt, mint a lányom. A lányom átlagos alvó, jó evő volt, míg a fiamnak minden falat kényszer és a mai napig nem alussza át az éjszakát. Cserébe viszont gyönyörű, okos és egészséges. Megváltoztam, már nem akartam visszasietni a munkahelyemre, minden percet értékeltem, amit békében tölthettünk.

Gergőnél sokkal figyelmesebben és tudatosabban követem az apró fejlődési lépéseket és valahol sajnálom, hogy Lilinél nem voltam ennyire észnél. Talán ez a második gyerek egyik előnye. Persze nem lettem szent; az időhiány, a nehézségek és a napi nyűgök ugyanúgy megviselnek. A betegségekkel és családi veszekedésekkel tarkított élet nem egy rózsaszín mese, de mikor hobbi/munka gyanánt este 10 és éjjel 2 között a számítógép előtt görnyedek, valahol sejtem: most élünk, ez a boldogság.

A fiam ősszel bölcsis lesz, Marika nénihez fog járni. Szép lassan dolgozni fogok újra, mert szeretnék pénzkereső lenni, kiteljesedni és némi önbizalommal felszerelkezett anyukaként nevelni-növelni a gyerekeimet.

De most még nagyon félek: hogyan teljesítjük majd ezt a hétköznapi, ám cseppet sem egyszerű feladatot.