Az agyamra mész, Drágám!

Egy házasság margójára

Szétszórt legódarabok, szanaszét heverő plüssállatok között török utat magamnak az ebédlőasztalig. Félretolok egy halom mesekönyvet, könyökömmel lesodrok néhány Thomas-magazint, végre van hely a gőzölgő bablevesemnek. Egy elszáradt rózsacsokor mögött fedezlek fel téged, amint rezignáltan bámulod az okostelefonod képernyőjét. Na, akkor beszélgessünk Drágám!

Ha egy pillanatra felemelnéd a fejed a hírolvasásból és észrevennéd, hogy itt ül veled szemben a hites feleséged, egy csomó mondanivalóm lenne a számodra. Megkérdezném például, hogy vagy, milyen volt az amerikai üzleti utad, ahonnan tegnap éjjel értél haza. Látom a szemed alatt a karikákat, meg ahogy a fejed le-lecsuklik a mellkasodra, hogy a fene vinné el azt a fránya jetleget! Hidd el, ismerem az érzést, három, gyereksírástól hangos éjszaka után én pont ilyen kómás vagyok. Jó, tudom, az anyák többet bírnak, én akartam gyereket, pláne kettőt, nem szólok egy szót sem. Inkább szép csöndben elfogadom, hogy ezen a hétvégén sem szereled meg a csapot, hadd csöpögjön el még néhány hektoliter. Csak úgy, mint az orrod, hiszen te a repülőn mindig megfázol, nem bírod a légkondit. Persze a világért sem vennél elő zsebkendőt, inkább visszaszívod, hadd teljenek azok az orrmelléküregek! Ráaádásként még a torkodon is köszörülsz egyet, én pedig automatikusan kapom a kezemet a fülemhez. Nem bírom ezt a hangot! Egyik tenyeremet a fülemre szorítva kezdem kanalazni az ebédem, közben azon gondolkozom, mikor kezdtél el ilyen rettenetesen idegesíteni engem. Úgy értem, a puszta léteddel, a hangoddal, a mozdulataiddal.

Biztosan a terhesség az oka

Talán a második terhességem alatt vettem észre az első jeleket. Még csak az első trimeszterben jártam, de már nem bírtam veled végigülni egy ebédet. Pedig nem is szürcsölsz, mint szegény apám, aki még egy krumplipürét sem tudott hangtalanul magához venni. A cérna a kávéivásnál szakad el többnyire. Ahogyan azokkal a roppant kifinomult mozdulataiddal a szádhoz emeled a csészét, kisujjadat gondosan eltartva, belekortyolsz az éjfekete nedűbe és az ajkaid között látható marad egy csíknyi lé…na ettől sikítani tudnék! Kezdetben a fal felé fordultam, később szakemberhez. Az nem normális, hogy életem párja ilyen teljesen hétköznapi tevékenységekkel az őrületbe kerget. A pszichológusnál pironkodva vallottam be: annyira irritálsz, hogy komolyan a torkodnak tudnék ugrani.

A probléma állandósul

Házastársként pedig már jóideje nem volt módom bizonyítani. Igaz ugyan, hogy a pszichológus első és legfontosabb parancsa a kettesben eltöltött idő kitűzése volt, te ezt is csak egy újabb nyűgnek érezted. Hiába szerveztem meg a gyerekfelügyeletet, foglaltam asztalt a kedvenc éttermedben, intéztem el, hogy csak a miénk legyen a hétvégi ház, jó esetben kaptam tőled egy vállveregetést. Elismerem, volt néhány felhőtlen óránk, sőt, még azt a pszichológusi előírást is betartottuk, hogy minden alkalommal legalább egyszer nevessünk egy jó nagyot. Mert az felszabadít, összekovácsol és békét teremt köztünk. Egy időre biztosan, hosszú távon azonban semmi sem változott.

Ekkorra én már komoly testi-lelki tünetektől szenvedtem, hőhullámok, altesti bajok kínoztak, ráadásul a gyerekek is kezdtek idegesíteni. Azt hiszem, az volt a holtpont, amikor teljes erőmből rájuk ordítottam valami apróságért. Pofon csak azért nem csattant, mert te időben közbeléptél. Az agyamra mész, Drágám!- üvöltötted és követelted, hogy forduljak orvoshoz. Igazihoz, ne ilyen pszichomókushoz. Éreztem, hogy már nagyon rezeg a léc, ezért kutatni kezdtem a neten. Kiderült, hogy a tüneteimmel nem vagyok egyedül, sok anya tapasztalt már ehhez hasonlókat a terhesség után. Felborul a hormonháztartás, és nem áll vissza magától, még évekkel a szülés után sem. Valójában ez egy pajzsmirigy-probléma, ami gyógyszerrel és életmódváltással jól kezelhető. Legyőztem hát minden ellenérzésemet és időpontot kértem a barátnőm endokrinológusánál. Éppen tegnap voltam nála, azt mondta, ő már látja a fényt az alagút végén. Jaj Drágám, ezt most úgy elújságolnám neked.

Minden jó, ha a vége…

Felnézek a tányéromból, reménykedve, hátha elfogytak már a hírek a világhálóról. Telefonod félig az öledbe csúszva, fejed hátranyaklott, torkodból gyanús zörejek törnek elő. Menthetetlenül elaludtál. Csendben felállok és kiterelem a gyerekeket az ebédlőből. Hagyjátok aludni apátokat, olyan sokat dolgozik szegény. És még a csapot is meg kell szerelnie. Majd később játszik veletek. Az ajtóból visszanézek rád. Eddigre az árulkodó zajok dübörgő horkolás-szimfóniába csaptak át. A hideg is kiráz ettől a gurgulázó szuszogástól. De most már tudom, ez csak a hormonok színjátéka. Én csak azért is szeretlek, Drágám!

Írta: Hovanyecz Teréz