Frontvonalban

Írta: Kiss Henrietta 

Egy villámháború mérlege

Bebarnult banánpép a kanapé párnái között, morzsahegyek a padlón, egy örökre lebénított teleszkópos IKEA lámpa, felkorbácsolt legó- és játéktenger és két vigasztalhatatlan kissrác a mérlege a mai bandázásnak, amit én magam szerveztem a házunkba, pusztán saját gyönyörünkre. Hat tranzisztor járt fel-alá a lépcsőn a két emelett között, őrjöngve futkároztak szobáról szobára, ugráltak a franciaágyon, elbújtak a kádba. Minden, ami mozdítható, elvándorolt a lakásban, két legófigurának, az indián törzsfőnöknek és Szenszej Wunak, a nindzsák mesterének szalmakalappal, bottal együtt nyoma veszett. Hatéves fiunk kitartó munkával összeállított toronyházát kilences erősségű földrengés érte. Tulajdonosa a gyerekhad elvonulása után csalódottan mérte fel a helyrehozhatatlannak tűnő károkat. Soha ne hívj hozzánk gyerekeket, anya! – kiabálta záporozó könnyei között. Gyorsan megígértem, hiszen ekkorra már a két évvel fiatalabb öccsét tartottam a karjaimban, hogy nyugtassam, csitítsam, úgy felpörögött és kifáradt szegénykém. Rájuk sem ismertem az elmúlt órákban, a többiekkel együtt félelmetes álarcot öltöttek, szófogadatlan, komisz kis kölykökké váltak.

És még csak akkor jött Apa. Kiszagolta, hogy gyerekbuli készül, nem csoda, hogy halaszthatatlan dolga akadt és elhagyta a terepet. Miután hazatért, csalódottan állapította meg, hogy a közösen megtervezett és lefektetett sínrendszert is ellenséges bombatalálat érte, az állomás tetejét és néhány vagont pedig ki tudja melyik zugba repítette a detonáció. Bosszúsan emlegette, mennyi pénzbe került a játék, amire ő egész gyermekkorában áhítozott, és Jézuska csak három évtizedes késésssel tudta teljesíteni a kérését. Kell ez nekünk? – kérdezte elkeseredetten a váltók, szemaforok és vonatalkatrészek csataterén.

Miután elcsendesedett a ház és mindenkit lefektettem, nekiláttam a mosogatásnak, takarításnak. Kimerült voltam, zúgott a fejem az egész napos ágyúzajtól, felment bennem a pumpa a romok láttán, és úgy éreztem, mintha a második ukrán hadtest masírozott volna keresztül az életünkön. Aztán mérlegre tettem a mai villámháborút, és rájöttem, a másik serpenyőben is akad valami. Változatosság csöppent az életünkbe, mondhatjuk úgy is, gyökerestül felrúgtuk a megszokott hadirendünket. Olyannyira sodortak a harci események, hogy nem volt időm a gondjaimmal foglalkozni, a problémáimon őrlödni, a gyereknevelés kérdésein rágódni. A fedezékben a másik két anyukával együtt sokat nevetünk, Ildinek összedobtunk egy négyhetes tisztítókúrát, Szilvinek feloldottuk a házassági krízisét, férjcsábító és anyóselhárító technikákon agyaltunk, kaptam egy jó házi kenyér receptet, sőt gyerekpszichológusosat is játszottunk. Végül a hadihelyzetet elemezve megállapítottam, jó nekem a saját hátizsákom, senki másét nem cipelném. Elhatároztam, hogy abbahagyom a nyafogást, hiszen ami eddig két gyerekkel nehéznek tűnt, most hattal úgy ment, mint a karikacsapás. A lakásban okozott anyagi károkat felmérve pedig azzal vigasztaltam magam, hogy veszteségek nélkül nincs háború.