Tökön rúgjalak?

Írta: Födő Tamás

Igaz, a tömegközlekedés is megér egy misét, de azért a kihalt járdán is történnek érdekes dolgok.

Mindig szegény autósokat szidjuk, vagy azon puffogunk, milyen neveletlenek az utasok a villamoson. De ha jól körülnézünk, a gyalogosokat ugyanúgy elő lehet venni. Mert egy egyszerű séta közben is érhetnek atrocitások, a súlyosabb következményektől pedig csak a hidegvér óvhat meg.

A kiinduló helyzet közismert: egy széles budapesti járdán néhány gyalogos halad. Hétköznap dél felé járhat az idő, ezért az egy főre eső négyzetméterszám elég magas. A szép májusi napfényben a hangulat is kitűnő, szinte fütyörészni támadna kedvem. Talán már azon gondolkodom, mit is fogok ebédelni. Ettől még euforikusabb kedélyállapotba kerülök, amitől szám észrevétlen mosolyra húzódik.

Ekkor azonban beindul a deus ex machina, mert a jóisten apróságokban is szeret próbára tenni. Megjelenik az előtérben egy látszólag borzasztóan ráérő gyalogos. Egy alacsonyabb, testesebb asszonyság, zsíros haja zilált lófarokba kötve. Ezeket a részleteket meg sem jegyezném, ha az asszonyság egyszer csak nem kezdene letérni saját egyenes vonalú pályájáról. De letér! A saját egyenes vonalam ettől szintén görbülni kezd, mert az ütközést mindenképp szeretném elkerülni. Vagyis most már két görbe pályáról beszélünk. Egyik az asszonyságé, másik az enyém. Csakhogy én nem érek ám úgy rá, ezért eleve gyorsabban mozgok. Akinek ezen a ponton a fizikaóra jut eszébe mindenféle testek haladó mozgásáról, nincs egyedül. Szóval, hogy az ütközést elkerüljem, még inkább rágyorsítok. Kitérni már nem lehet, megállni nem szeretnék. Kis híja, de a művelet sikerrel zárul. A két test a legkisebb felületen sem érintkezik egymással. Minden jó, ha a vége jó? Na, ne legyek ennyire optimista! A csavar csak most jön.

– Láthatatlan vagyok, ba…eg??? (a pontok a tévében sípolásként hangzanának) – csattan fel az asszonyság. Körülnézek, mert a nő már a hátam mögött van. Nem is értem hirtelen, kihez beszél. Hátrafordulok, és rájövök, ez az ordenáré hangnem csakis velem lehet összefüggésben.

– Elnézést, ezt nekem mondta? – kérdezek vissza udvariasan. Mivel utálom a konfliktust, hangom is egészen szerény.

– Nem, magamnak! – fröcsög belőle az undor.

– Bocsánat, itt csak én vagyok, azt hittem, nekem! – már bennem is gyűlik ilyenkor a feszültség.

– Jó hogy nem fellöksz! – folytatja agresszívan.

– Magához sem értem! – lendülök bele a vitába. Csakhogy a tétet itt már nem szeretném emelni, mivel az asszonyság kijátssza aduászát.

– Mi van? Mi a bajod ba…eg? (újabb sípolás) Azt akarod, hogy tökön rúgjalak? – ordítja kivetkőzve önmagából.

Na, nekem sem kell több, már éppen nekiveselkednék, de eszembe jut, azzal csak lesüllyednék az ő szintjére. Ezért hidegvéremet megőrizve hátat fordítok neki, és távozom a tett helyszínéről. De hogy nekem is meglegyen az elégtétel, a ragyogó napsütésben még elegánsan legyintek egyet.